Samuel Hahnemann, a homeopátia atyja

Samuel Hahnemann (1755-1843) a németországi Meißenben született egy helyi porcelánfestő harmadik gyermekeként. Szerény anyagi körülményeik ellenére az apa iskoláztatta tehetséges fiát, aki hamarosan tandíjmentességet ért el a meißeni fejedelmi iskolában. Különleges nyelvi képességekkel rendelkezett, 12 éves korában az iskola igazgatója megbízásából ő tanította társainak a görög nyelvi alapismereteket, későbbiekben több idegen nyelvet is elsajátított a görög mellett: a latint, angolt, hébert, szírt, arabot, spanyolt, franciát.

Húsz évesen megkezdte az orvosi tanulmányait Lipcsében, majd Bécsben folytatta, ahol magasabb szintű képzést remélt. Megélhetését magánórákkal, illetve orvosi és kémiai szövegek fordításával kereste. A sorsa úgy alakult, hogy Von Brukenthal báró, Erdély akkori kormányzója, az anyagi gondokkal küzdő Hahnemann-t kinevezte családi orvosának és könyvtárosának és magával vitte Nagyszebenbe. Itt egy évet és kilenc hónapot élt (1777-1779), ideje nagy részét a báró könyvtárában töltötte, melyet gondosan rendszerezett és ahol, széleskörű tudásra tett szert különböző tudományok és az irodalom terén, mellyel a későbbiekben a tudományos világot ámulatba ejtette.

1779-ben Erlangenbe utazott és megszerezte az orvosi címet. Ezekután orvosként dolgozott Hettstadt-ban, majd Dessau-ban, miközben rádöbbent, hogy a kortárs orvostudomány módszerei a betegek egészségének rombolását segítik elő, semmiképp nem a gyógyulást. Keményen bírálta írásaiban, levelezésében az akkor oly divatos kivéreztetést, kiéheztetést, meleg fürdőket, az “egykaptafás módszert” (azaz minden betegségre alkalmazott) melyet Európa orvosai általánosan elfogadtak és műveltek, hiszen ez “megkímélte őket minden gondolkodástól (a világ legnehezebb munkájától)” (Organon 60 § lábjegyzet). Modora erőteljes, határozott, sőt kíméletlen volt azokkal szemben, akikkel nem értett egyet. Mélységesen vallásos és haladó szellemiség volt, aki Isten eszközének tekintette saját magát az emberiség megsegítésében, számára mindenek előtt az élet tisztelete állt, életfeladata volt a természet törvényeinek kutatása, a precíz megfigyelés. Ílymódon felhagyott az orvosi tevékenységgel, az ásványtan, kémia és gyógyszertan fele fordult, tudományos munkái elismerést nyertek a szakmai körökben. Továbbra is fordításokkal foglalkozott, ám nehéz anyagi körülmények között élt feleségével és gyermekeivel. A medicinát bár nem gyakorolta nézetújító elképzelései mindig is voltak, melyet igyekezett felkutatni, megismerni, alátámasztani.

Cullen Materia Medica-ját fordította, aki 20 oldalt szentelt a kinin leírásának, melyet a dél-amerikai cinchona fa kérgéből vonnak ki és a malária kezelésére alkalmazzák. Cullen, az edinburgi egyetem professzora azzal magyarázta a kinin hatékonyságát e kórban, hogy hatóanyaga keserű. Hahnemann, aki vérbeli kutató volt, nem elégedett meg ezzel a magyarázattal, így saját magán akarta megfigyelni, hogy milyen hatással van a kinin. Napi kétszer 4 drahma (16g) kinint vett be, pontosan feljegyezte tüneteit: ezek a tünetek megfeleltek a malaria (váltóláz) klinikai képének. Ezáltal azt állapította meg, hogy ami egészséges embernél létrehozza a tüneteket, az ugyanazon tüneteket a beteg embernél meggyógyítja. Tehát ekkor fedezte fel, avagy fogalmazta meg újra és helyezte más színbe a Homeopátia alapelvét, melyet úgy hívunk, hogy Similibus similia curentur, avagy Hasonló meggyógyítja a hasonlót. A kísérlet által az is világossá vált számára, hogy a szerek felkutatásához egészséges embereken kell végezni megfigyeléseket, melyeket proving-nak( szervizsgálatnak) nevezett el. Ekkor 1790-et írunk és még hosszú évek teltek el, míg 1796-ban megjelent első írása, mely még inkább csak elméleti megfogalmazásokat tartalmaz, mert lehetősége nem volt betegeken alkalmazni. Széleskörű méregtani, gyógyszertani, ásványtani és kémiai ismereteinek és a számos megfigyelésnek köszönhetően, amelyeket egészséges embereken végzett (kezdetben saját magán, családtagjain, közeli barátain és tanítványain), még élete során sikerült átfogó és részletes képet feljegyeznie majdnem száz homeopátiásan alkalmazott szerről, melyek nemhogy ártottak volna neki, sőt segítettek, hogy jó egészségben és tiszta mentális erőben éljen élete végéig.

1805-ben Torgau városában telepedett le, ahol gyakorlatba ültette, alkalmazta és kidolgozta az új gyógyítási rendszert. A Homeopátia megnevezést 1807 –től használta módszere megnevezésére. Folyamatosan publikálta meglátásait, eredményeit. Megjelentette az első szerleírásokat tartalmazó munkáját, amely 27 homeopátiás szert mutat be, köztük a mai napig alkalmazott Aconitumot, Arnicát, Belladonnát, Chamomillát, Nux vomica-t, Pulsatillát stb. 1810-ben jelentette meg az „Ésszerű orvostudomány Organon”-ját, amelyben kidolgozta a homeopátia gondolatrendszerét és később a „Gyógyítás művészetének Organonja” címet kapta. Élete végéig javította, tapasztalatai, megfigyelései alapján tökéletesítette művét, az utolsó, 6. kiadást már jóval a halála után adták ki.

A háború és a nélkülözések miatt újra Lipcsébe költözött (1811), ahol próbálta módszerét orvostanhallgatóknak tanítani, de ebben nem járt nagy sikerrel, a professzortársak és orvoskollégák ellenpropagandájának köszönhetően. Kevés igaz diákja volt, ám talált követőre és segítőre és ez az időszaka nagyon gyümölcsözőnek bizonyult, főleg, ami a szervizsgálatokat illeti. Személyesen vezette le a provingokat és jegyezte fel a tüneteket. Kezdetben az oldékony szerek őstinktúráit és első decimális hígitását használta, a nem oldékonyakat porhígitás és rázás által készítette, felhasználva temérdek gyógyszerészeti ismereteit. A vizsgáló személyek bevették a szert, mindaddig míg tünetek jelentkeztek, majd azokat gondosan lejegyezték, megjelenésük sorrendjében. Ezeket az adatokat toxikológiából ismert tünetekkel egybevetve a "Materia Medica Pura"-ban összesítették, amely 6 kötetben jelent meg 1811 – 1821 között. 1812 -ben latin nyelven bemutatott egyetemi disszertációja, melyben igazolta, hogy a fehér hunyor azonos a Veratrum albumként ismert fehér zászpával, újabb bizonyátéka a hahnemanni kutatások alaposságának és a széleskörű műveltségének. 1813-ban egyike volt Hahnemann diadaléveinek, amikor Németországban a járványos tífusz idején a szörnyű betegséggel szemben elért homeopátiás sikerei pillanatra elhallgattatta a kritikusokat. Következő év januárjában megjelentett egy cikket a tífusz kezelési lehetőségeiről és beszámol a Bryonia és Rhus toxicodendron bizonyított klinikai hatékonyságáról.

A használt homeopátiás szereket Hahnemann maga készítette és ugyanerre bíztatta a homeopatákat, ami nagy felháborodást keltett a lipcsei gyógyszerészek körében, akik vádat is emeltek ellene, amiért maga gyártotta gyógyszerekkel kezelt (erre vonatkozó törvénykezés létezett, a betegek sarlatánoktól való védelmére). A későbbiekben bírósági döntés született, mely megengedte Hahnemann-nak hogy bizonyos körülmények között maga készíthesse a szereket, ami az új gyógymód egyfajta elismerését jelentette. Amiatt, hogy megvonták tőle ezt a jogot, elhagyta Lipcsét, és Fredrick nagyherceg meghívására Kothenbe költözött, hogy a herceg magánorvosa legyen és a hercegség területén szabadon végezhette tevékenységét, szíve vágya szerint. Éveken át kutatta, próbálta megérteni a betegségek eredetét és a gyógyulás folyamatát, hogy 1828- ban kiadásra kerüljön egyik legfontosabb munkássága a „Krónikus betegségek, eredetük és homeopátiás kezelésük”, négy köteteben. Itt a miasmák elméletét állítja fel, mely gyökerestől bolygatta fel az orvosi világot, úgy a hagyományost, mint a homeopátiásat egyaránt. Ekkorra már sok követője van, a homeopátia teret hódított, 1821-től homeopátiás szaklapot működtetnek Lipcsében, mely négyhavonta jelent meg, 1833-tól pedig már megnyitotta kapuit az első homeopátiás kórház, szintén Lipcsében.

1830- ban Hahnemann megözvegyült. Öt évvel később, 80 évesen feleségül vette a harmincas éveiben járó Marie Melanie d'Hervilly-t, aki előzőleg páciense volt, és vele együtt 1835-ben Párizsba költözött. Itt is folytatta munkásságát, és sikeres praxist alakított ki. A párizsiak jóval fogékonyabbak voltak a homeopátiára, felesége pedig hűséges diákja volt és maga is kiváló homeopatává fejlődött. Élete ulolsó szakaszában nagyon nagy hírnévre tett szert, már nem nélkülözött, sőt nagyon jól élt, végig tiszta tudattal, éles elmével. Befejezte az Organon hatodik és a Krónikus Betegségek második kiadását, gyakorlatba ültette a miasma elméletet, magasabb potenciákat is használt (C60 ig) és az adagolási módszereit is csiszolta. 1843-ban tért nyugovóra, Párizsban van eltemetve.

Az Organonban megfogalmazott aforizmák minden orvos számára sokatmondó és mélyreható tanácsokkal bírnak.

Organon 1§: “Az orvos legfőbb és egyetlen hivatása az, hogy a beteg embereket egészségessé tegye-ezt nevezik gyógyításnak.(…)”

Organon 2§: “A gyógyítás legnemesebb eszménye az egészség gyors, kíméletes, tartós helyreállítása, vagyis a betegség megszüntetése és teljes megsemmisítése a lehető legrövidebb úton, a legbiztosabb és legártalmatlanabb módon, világosan átlátható, pontosan érthető alapelvek szerint.”

Organon 4§: “Az orvos egyszersmind az egészség védelmezője is, feltéve, ha ismeri az egészséget megzavaró, a betegséget előidéző és fenntartó tényezőket, s képes ezeket távol tartan az egészséges embertől.”